Angyal István

 

Angyal István (1928–1958)

Auschwitzból - ahol elvesztette édesanyját és nővérét - tért haza Budapestre.

A kommunizmus sztálini válfajából kiábrándult, például fejjel lefelé felakasztotta Sztálin képét az illemhelyén, ami akkor életveszélyes vállalkozás volt. Az ELTE Bölcsészettudományi Karra iratkozott be, de nem végezte el, hanem elment Dunaújvárosba építésvezetőnek.

A forradalomban az első naptól kezdve tevékenyen részt vett. A Tűzoltó utcai fegyveres felkelők parancsnoka lett. Csoportja harcolt a megszállók ellen, sok tankot és páncélozott kocsit semmisítettek meg. Fellépett az egyéni terror ellen, huszonnégy ávós sorkatonát őrizetbe vett és etetett a forradalmi napokban. „Valóban angyal” – mondták sokan. Kommunista funkcionáriusok háza elé, ezek kérésére, védőőrizetet állított.

A szovjet inváziót követően a Tűzoltó utcaiak november 7-ig folytatták a fegyveres ellenállást. Ezután Angyal a Péterfy Sándor utcai kórházban rendezkedett be, röplapok írásával és sokszorosításával foglalkozott. November 16-án razziát tartottak a kórházban. Angyal – aki egy orvosi szobában időzött, a letartóztatások hírére a helyszínre sietett, hogy tiltakozzon bajtársai letartóztatása ellen.

1957 nyarán halálra ítélték. Bírósági iratai között megtalálható az a mondat is, melyet a forradalom Júdásáról írt: „Az árulók között utolsó a sorban: Kádár János! Bűnei ezerszer nagyobbak, mint minden elődjének: nemzetirtás, hazaárulás, gyávaság! A halottak nevében, a magyar és orosz nép halottai nevében egyaránt vádoljuk és vonjuk felelősségre Őt és gazdáit, a szovjet kormány felelős vezetőit!”

Több mint egy évet töltött halálra ítéltek zárkájában, 1958. december első napján végezték ki, a Kisfogház vesztőhelyén.

Angyal Istvánnak ekkor sikerült egy búcsúüzenetet eljuttatnia Eörsi Istvánnak, a márianosztrai börtönbe: „Pistám, még élek, bár az átlényegülés negyedik hónapjával együttjáró szellemi restség már feszélyez. Kénytelen-kelletlen túl sokat kell foglalkozni magammal, és ez undorító a gyakorlati ember számára. Szeretnék tenni, használni – ez nagyon hiányzik. Győző kérdi, mit üzenek? Lehetne semmit sem üzenni, és ez volna a legjobb. De még gyarló vagyok, túlságosan köt a szeretet a világhoz és hozzád is erősen, Pistám. Úgy várják ma ezeket az utolsó üzeneteket, mint régen a halált jelentő kötéldarabkát a hóhértól. Azt szeretnék, ha nyilatkoznánk a világnak, pedig még csak az bánt, ha bántani lehet még minket valamivel, hogy esetleg mártírt vagy hőst kreál belőlünk a „hálás utókor” önmaga kínzására. Ha lesz ilyen, tiltakozz, tiltakozz! Mi nem akarjuk ezt, ne turkáljanak önmaguk szennyesében, múltjukban, akik netalán mi leszünk. Nagy rusztikus kő legyen a névtelen csőcselék emléke, amelyből lettünk, amellyel egyek voltunk és akikkel együtt térünk meg. De ez is ostobaság, mint minden rágódás a múlton. Feledjetek el, feledjetek el minket, ez hasznos. Az emlékezés köti a cselekvő kart, vagy ostoba, szertelen tettekre sarkallja. Ti éljetek, nevessetek teli szájjal, mert mi is így akartunk élni. Ne hagyjátok, hogy úrrá legyen rajtatok az emlékezés. Minden nap hosszú a halálig és minden nap rövid, amit élünk. Nagyon nehéz, de nem változtam, és így elviselhető. Emberebb lettem, talán annyira, hogy már elmehetek. Ha fáj, azért fáj, mert fájdalmat okoz azoknak, akik szerettek. Ölellek Pistám, ég veled.”

 

Nézd meg Sólyom András  kreatív dokumentum-játékfilmjét!

Forrás: 56 villanás - Angyal István. Rendezte: Sólyom András, 2007. 51 perc URL: https://youtu.be/6YhWvdOjtHo Utolsó letöltés: 2021.10.08.